Tisztán látni… Kinyílik a szem… lát valamit… a valóságot? Valamit, amihez kötődnek érzések, emlékek. Átölelik amolyan ködfátyolba burkolva lágyan, néhol gúzsba kötve… mégis ölelve. Nem tudni még, hogy ez a felszín vagy a mélység. Látvány, a pillanatba bekúszó, dimenziókat áttörő vízesés, mely a jelent tisztítja minden mást kiszorító erejével. Tisztán látás, korunk alkalmi vagy épp futószalagon fekvő „közkincse”. Oly Egy-értelmű és időtlen ez a pillanat, mert nyugalmat ad és kétséget kizáró. Valódinak tűnő folyamat része, még akkor is, amikor épp egy pontot tesz valaminek a végére… a történet ez után is folytatódik, talán egy újabb „bekezdéssel”.
A valóság kristálytiszta és a szintén gyakran használt felülemelkedés érzékelése igaznak vélt. A Térben a térre látás. Mikor van mondat vége és pont? Sokszor feltűnik e kérdés, latolgatjuk, mi alapján mérjük föl a „helyzet” nagyságát. Igen, a hely, ami eredetileg ott van, az Oltár előtt, mely a Szent Térben áll az idők kezdetétől és előtte. Mert időtlen… az a Kehely is, ami eszenciát tart Magában, a formák világában a Nőnek és a Férfinek. Fenséges létbe hív, ha nektárjával emlékezünk eredetünkre. Ezért kulcs a látás, mely lehántja Magáról múlt és jövő láncát… és a tiszta Létbe hív. A pillanat tükrében, ahol fájdalom, szenvedés már nem érint, hisz Magától lehull az egó arca, felfedezvén összeolvadásában a mindvégig jelenlévő Egységet. Az időtlenségben megállni látszanak az éppen futó történetek és ha azt a piciny „szünetet” megérezzük, akkor megláthatjuk a másikat teljes valójában… és ez valóság…csakis ez…
Ezért mondják, hogy a Lény-Eges dolgok a szünetben történnek… Már nem dráma, amit addig annak véltünk, nem szenvedés, hanem szeretet akkor is, ha utunk más ösvényen vezet Egyfelé. A pont ekkor a mérföldkő szerepét ölti magára, amely élettörténetünk fontos állomását jelenti, nem pedig azt a helyet, ahol a „szennyesünk” felejtettük. Nincs mit kimosni, mert nem lett piszkos. Ártatlanul tiszta, mert nem fér hozzá más minőség. A Nő és Férfi Egyenrangú, mert nem válik ketté… a formák világában igen. Ott is megőrizvén eredetét akkor is, ha elfeledte. A Szent Térben élve a „szünetek” olyan Csenddé alakulnak, amely minden szívben kódolt. Csakis ott… az illúzióban élve fájdalom, félelem, kétség létezik. Abban a Csendben a Létezés bennünk élő lenyomata Valósággá válik, összeér a lent és fent, a Szívek táncában olvad Eggyé a Nő és a Férfi. Ezért fontos a Látás, a történet, melyet éppen élünk a kapcsolódásban, akkor is, ha a felszínen.
Minden mondat számít a történetünkben. Minden pont után az új mondat új tartalommal bír, merítkezvén az előzőből. Aztán már íródik Magától… visz az új bekezdés, a Nő, Vagy Férfi felé azért, hogy mindvégig emlékeztessük egymást eredetünkre… Önmagunkra a „táncunk” közben…
