Messze, messze valahol szunnyadt békésen egy magocska önmagában. Majd az idő köntösét felöltve nyújtózkodni kezdett a megszületett hajnal enyhén áttetsző derengésében… A lenni, növekedni, szándékával, a kozmikus kör felvillanó pontjából elindult útján a létezés misztériumában. Szárba szökkent, levelet, majd virágot ajándékozott, illattal, elevenséggel, szépséggel… Ahogy haladt a kozmikus körön, közeledett eredésének kezdeti pontjához. Virágzásából megszülte halálát, hátrahagyva utazó magvait. Visszatérve Önmagához, a születés és halál ölelkező karjában a nyugalom és béke szertefoszló fogalmán túl, minden kétség elillanásával ringatózott tova… A kör meghatározott pontjából elindulva eljutunk ugyanazon pontig. Vajon ugyanaz-e? Amikor a keresés vágya megszűnik, a pontban maradva Eggyé olvad a Születés és Halál .Végtelen ünneplésben virágzik a Mindenség! Születésnap…
Minden pillanatban születünk, újabb és újabb bimbókkal telítve az Élet kertjét. Ön – Magunk szerető ölelésében.
