Hajnali derengés ült a fákon, megborzongtak a hűvös széltől. A távolban jónak tűnt egy kissé eldugott pad, melynek deszkái még épek voltak. Lassan odacammogott, majd érdes tenyereivel kibontotta a zacskót, melyet gondosan megkötött csomók zártak. Belenézett, de mivel arra érdemesnek nem találta tartalmát, maga mellé tette a padra, majd a felkelő nap felé fordította tekintetét. A fák lombjai között, mint egy narancsos kövér gombóc, ami épp feljutni készül az égre, bukkant elő a nap. Az öreg szájában összefutott a nyál. Tekintetét a park túloldalán kibontakozó esemény fogta meg, kíváncsian méregette a lányt és a férfit.
– Na, ez aztán kemény fiú a javából! – huppant le mellé a férfi, aki reggelente szilárdan rótta a köröket világítós, szuper futócipőjében. – Az a jókora pofon, amit levágott a lánynak, az aztán emberes volt… Komolyan, miért nem zárják be az ilyen brutális embereket? Mit képzel az ilyen? Neki mindent szabad? – robbant ki belőle fújtatva, – Ki tudja? – válaszolta az öreg. – Hátha megérdemelte! Kit érdekel? Az ő dolguk.
– Ebben igaza van, na, mentem! – válaszolt a “bajnok”, majd villantós cipője eltűnt a bokrok között. A pad már kemény volt és fázott a háta. Kelletlenül elindult a “zsákmányszerző” körútra. Ahogy visszagondolt a jelenetre, őt inkább a lány bosszantotta. – Mit állt ott? Legalább védekezett volna! Aztán meg, ahogy végül megölelte a pasast… Ez nem normális…Valami furcsa is volt ebben az egészben. – gondolta. Lassan elérte a kerítés szélét, ahol az első ígéretes szemetes düledező tartalmával hívogatóan bukkant fel a látóterében. Nekiesett és szorgalmas szelektálásba kezdett.
– Jó reggelt! Ne tessék haragudni! Ha nem sértem meg, elfogadná ezt? – hallotta a háta mögül. Hátrafordult és egy ezerforintos bankjegy lebegett a szeme előtt. A lány égővörös szemekkel, beesett arccal meredve nézett rá, remegő kezében a pénzzel.
– Köszönöm! – válaszolt és elkapta a bankót, bár sejtett valami mögöttes szándékot. A lány egy fintorfélét vágott, majd bevetette magát a fák közé. Az öreg állt meredten, dagadt kezében szorongatta az ajándékot, majd zsebre vágta és folytatta a kutatást. Kis idő múlva mégis döntött és elindult megkeresni a jótevőt. Egy fa tövében kuporodva talált rá, odament hozzá.
– Mi a baj kislány? – szólította meg és szívéig hatolt az arc, mely a kínok kínját ábrázolta. Szeme a karjára tévedt, ahol friss és régi vágásnyomok sorakoztak a csuklójáig.
– Apa adta azt a pénzt… – nyögte ki végül a lány könnyektől vizenyős szemével esdeklőn meredve az öregre. – Miután megpofozott… Akkor azt fogadtam, hogy inkább odaadom annak, aki nem drogra költi… Elegem van magamból, hogy mindenkit kihasználok. Utálom az életet, meg mindent. Fáj mindenem, nincs már senkim és semmim… Akkor sem veszek többet egy csepp narkót sem! – mondta elfúló hangon. Az öreg lerogyott elé, térdre és üveges tekintetében megjelent egy emléksugár… Magához húzta a törékeny testű lányt, karjába vette, majd halk, remegő hangon beszélni kezdett, miközben ringatta.
– Most elmondok neked egy mesét. Volt egyszer egy csodaszép család. Olyan gyönyörű otthonban éltek, hogy csodájára jártak a szomszédjaik. Három gyerek, bájos feleség és én. Aztán inni kezdtem… Sok volt a munka… A vállalat… A felelősség… Alig láttam őket. Egyre csak ittam, tűrtek… Sokáig… Nem tudom meddig… Aztán egyszer felpofoztam a lányom. Kórházba kellett vinni… Elvált és elmenekítette a gyerekeket. Szenvedtem és ittam. A mai napig. Most befejezem, Isten engem úgy segéljen! Befejezem… Befejezem… – súgta a lány fülébe, akit úgy szorongatott, mintha a sajátja lenne.
A „narancsos gombóc” már landolt az ég szájában, amikor az öreg és a lány felett, a tiszta légben előbukkant egy pillangó, mely épp, valami különös módon az összekulcsolt kezükön talált magának egy pillanatnyi pihenőt, a felkelő nap sugarában…
A gép billentyűinek kattogása leállt… Vége. Befejezte. Hátradőlt és egy nagyot sóhajtott. Az ablakpárkányon ebben a pillanatban megjelent Dörmi fényes bundájában, majd leugrott. Ölébe kuporodott. Lassan felemelte beteg kezét és a macska fejére tette. Az állat bódultan tekintett rá, szemében mélységes hála tükröződött.
– Látod Dörmi, csak mi maradtunk együtt. Hiába… nincs mentségem. – a merengésből az ajtó csengője riasztotta fel. Felállt, lassan letette barátját a földre és elindult az ajtó felé. A postás állt ott, kezében egy levéllel. Átvette és visszaballagott a szobába. Már ki sem bontotta a levelet. Tudta mi van benne. Már sokszor látta. Kiadók sokasága, könyörtelen szavakkal. Két éve próbálkozik az írással, mindhiába. Miért is hallgatott Laurára?
A kislány sokáig követelte tőle, hogy írjon újra. Azóta, amióta ott a parkban egymásra találtak. Két évre rá az édesapja balesetben meghalt. Apjává fogadta. Meg örökbe… Az övé lett a ház az apjától és ő ide költözött. Aztán férjhez ment, külföldön él. A ház csendes és folyton a családra gondol… Sokat vétett és sokat kapott. Kemény volt és most is az. Talán jobb… talán nem… Levegőhöz jutott és most kicsit más.
Mégis vajúdik és nem tudja mi végre van itt a földön ha itt ül ebben a nagy lakásban magányosan. Írjon… Miért? Kinek? Senki nem hallgatja meg és nincs is értelme. Befejezte a „nagy művet”… és most? Megígérte Laurának. Hamarosan érkeznek pár napra. Örülni fog… Mégsem teljes az élet. A család… Lehetetlen ezt feldolgozni.
A gondolatmenetet megszakítva felállt és lefeküdt a heverőre. Fáradt volt és magányos. Nehéz pillái alatt lassan mély álom kezdett íródni… Álom, mely a múlt és jövő keveréke, egy csodás végkifejlet, egy beteljesedett élet…
Tengerpart… Hullámok… Napfény és benne fürdik a világ. Bizsergő érzés, valami erő telített érzés elemi szinten. Itt van mindenki. Mindhárom lány és Zsuzsanna, az ő királynője. Táncolnak és nevetgélnek. Minden olyan fénylő és szép. Jó itt… Nincs egyedül. Mindenki itt van. Minden annyira él, hihetetlen hogy ezen kívül lehet valami más. Nincs. Csak ez a végtelen érzés… A térben… Végtelen… Szent…
Messze a domb mögött felsír az újszülött… Megérkezett a várva várt „trónörökös”. Pici, dagadt kezecskéje vidáman kutat anyja után. A királynő gyengéden megsimogatja arcocskáját és belenéz mélykék szemébe. Döbbenten lát benne mindent, amit már megélt, és megszenvedett. Most már megpihenhet itt az ölelő karokban. Az istenség karjában örökre…
