“…Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni…”
Rómeó és Júlia történetében a szerelmi mámor és e tűznek híre, milliók szívéhez eljutott. Megérintett és itt-ott találkozhatott a saját parazsunkkal, fellobbanthatta a lángot saját szívünkben is…
Az érzések kavalkádjában, a magasztosakkal “ölelkezve” vágyakozásunk tárgyává a szerelem érzése lett, melynek csodájában, ígéretében oly jó létezni… Vajon e tűz átvihető, ez a láng fellobbanthatja szívünket más területeken is?
Mit is jelenthet szívből tenni, elköteleződni valami mellett és táplálni a parazsat, történjék bármi? Meg adjuk-e az árát mindennek, vagy inkább lemondunk a “kényelem” javára, mondván, jó ez így is! Időnként fel-fel bukkan a titkos kertünkben “elásott” kincs, mely tartalmazza álmunkat, melyről határozhatunk örök titkosságról, avagy lángba borítva szívünk, létrehozását tekintjük előbbre valónak. Mindenesetre, ahogy először felvillant létének igénye, onnan kezdve, kíséri végig életünk…
Vágyjuk a Szerelem állapotát, ízét, mely Testünk, Lelkünk partjainál simogat lágy hullámaival… Gondoltunk-e arra, hogy tevékenységeinkbe juttatunk-e a szenvedélyből, mélységeikben a “gyökerek” öntözve vannak-e?
Azt csináljuk, amit szeretünk, tűzzel vegyített öröm járja át sejtjeink, melyek úgy “ficánkolnak” Testünkben, mint mikor a szerelmi pillangók járnak táncot? Ahogy a hobbynkat élvezzük és időt, energiát nem kímélve vagyunk képesek szinte bármit megtenni érte, úgy természetességünkből eredően élvezzük a Létünket és nem téríthet el ettől semmi… Nincs akadály, amit ne hárítanánk el, hisz olyan hévvel visszük véghez, amit szeretnénk, hogy nem marad helye megvalósulatlan dolgoknak. Nincs benne érdek, “csupán” az igény arra az állapotra, megélésre, ami természetességének okán gerjeszti az örömet és szítja a parazsunkat!
Munkánk virágzik, sorra bontja szirmait és örvendezünk “kertünkben”, amit Mi Magunk hoztunk létre. Ó, igen! Táplálni, öntözni, művelni szükséges. Óvni a széltől, esőtől, még a napsütéstől is, ha hajtásai még fiatalok. Átvirrasztott éjszakák, fáradtság kísérheti e „vajúdás” időszakát… Számtalan áldozatot hozunk a fejlődéséért, akkor is, ha nem azzá növekszik, amit gondoltunk, mégis formájának pompáját, annak kivirágzásakor önfeledten csodáljuk! Miért? Mert Mi hoztuk létre, termékeny talajba ültettük, szenvedély járta át minden tettünk, hogy létének megalkotójaként és kísérőjeként, elköteleződjünk mellette…
Viharok idején, nem feledjük, nem mondunk le róla a gondok közepette sem. “…Szívből szeretni annyi, érte mindent feladni…” Ahogy a Szerelemben vagyunk képesek mindezt megtenni, egy varázslattal telített állapotban, mely természetünk eredetiségében fogant… Szerelmes tekintettel élve Életünk…