Honnan is merít erőt az ember?
Miként haladhatja meg folyton Önmagát, átlépve korlátain és kilépve komfortjából…
Mi az az erő, melyhez eljutva hegyeket mozgathatunk és „égi oszlopokat” építhetünk?
Az erő mely mágnesként tartja földön talpainkat és tekintetünket felfelé emeli. Születésünkben fészkel, erősítve Bennünk, hogy képesesek leszünk felnőni feladatainkhoz, az örömeinket megleljük és emberi mivoltunk nemes magaslataiba is eljutunk. Akarva, akaratlan tanít az élet, bízik Bennünk, hogy erőinket arra használjuk, hogy méltón mondhassuk, megtettem, amit meg lehetett… A többi „felfelé” van bízva…
A bizalom ott születik… Az életbe vetett Hitben… Hogy minden rendben, minden értünk van… Ahogy ez az érzés megtartja talpainkat, immáron felfelé is tekingethetünk… A földi létben is megállva helyünket, ám nem feledve eredeti lényegünk sem. Bizalmasan Magunkkal és Másokkal, lépdelünk a bevállalt úton, hogy megalkossuk újra és újra világunk, melyben jó létezni együtt…
Mindebből merít az ember, abból a kútból, mely Benne a végtelen forrás, hisz mindig találhat indokot, hogy tovább csinálja, végre megtegye és elhatározza… persze ennek ellenkezőjét is teheti…
A tapasztalások medrében kivájhatjuk a visszatérő történések esélyét, ám hinni a legjobban, ahhoz bátorság is kell! Mely éberséget és figyelmet igényel. Hogy a kis suttogó hangocska arra tereljen, amerre menni szeretnénk…
Hit, remény, szeretet…
A „mágnes” le és felfelé… Hogy tartásunk egyenes és szemünk élettel teli csillogásban tekintsen körbe, ahol szépség és boldogság magjaiból új világ teremtődik…
Most és mindörökké…