Átlagos reggel… Metró, a megszokott álmos arcok néznek vissza, vagy most mégsem? Szemlélődöm, kell lenni valaminek, érezhető és finom energia, ami vonz és láthatólag másokat is. Mellettem szinte gyermek anyuka, karjában talán 2 éves körüli pöttöm. Igen, az. Miniatűr lábán feltűrt nadrágszár, apró lábak, piciny test. Megvan! Mélybarna szemek, akkorák, hogy aki beletekint, valami másba láthat bele.

 Szinte megbabonázva nézzük; üzletember, háziasszony, diáklány, jómagam.    Beleolvadok a tekintetbe, mely meleg, ölelő, más nem jut eszembe, csak az, hogy az élet maga. Majd könnyed fejfordítással körbenéz lassan, ártatlan, bölcs, adakozó pillantással… E piciny testbe “gyűrt” szellem, mely óv. Isszuk ezt a fényt, ezt a varázslatot és abban a pillanatban más nem számít, az sem, éppen kik vagyunk.

  Felolvadok benne. Nincs gondolat, áthat egy másik dimenzió. Amikor felocsúdok, le kell szállnom. Akkor értem meg, mindenkinek hozott valamit, ami számára érték, hogy lásson, emlékezzen. Felállok, az ajtóhoz haladva elmegyek előtte… Ahogy a közelébe érek, meleg barna szeme felfelé tekint és akkor látom… Ő már nem két éves, egy felnőtt arc néz rám és a másodperc töredékében egy élet bontakozik ki előttem. A kicsiny test mintha nem tartozna hozzá, mégis az övé. Megmagyarázhatatlan, mintha ismerném, nagyon-nagyon rég óta… Tekintete hosszan időzik az enyémben, különös mélységgel, ami semmi máshoz nem fogható. Vágyok még valamire, de nem tudom, mit tehetnék? Az értelem itt nem működik, valami más kerít hatalmába.

  A metró megáll, ő felém nyújtja kezét mosolyogva. Megérintem kicsiny ujjait, megilletődve lépek ki az ajtón, hosszan tartva még a képet, mely örökre belém vésődött. Még állok percekig… Valami beleivódik a sejtjeimbe, érzékelem. Fejemben láthatatlan szálakkal kapcsolódom, érzelmeim oly hevesen törnek rám, hogy a könnycseppek visszatarthatatlanok. Ahogy a felszín felé haladok, a lépcsősor megannyi emléket idéz fel, de oly gyorsan, hogy értelmezni, megragadni képtelenség. Az érzés mégis magával ragadó akkor is, ha értelemmel megtölteni nem tudom. A szívem hevesen ver még, ahogy a nap fénye elér a felszínen. Reszkető testem meg kell pihentetnem egy padon.

  Leülök és akarva akaratlanul lehunyom a szemem. Szemhéjaim ólomnehezékként süppednek szememre. Testem nagyon nehéznek érzem, uralni nem tudom. Ebben a pillanatban megszűnik az idő és a tér, egy erő elrepít egy távoli helyre… Hatalmas oszlopokat látok egy magas lépcsősor két oldalán. Fent a tetején egy gyönyörű kupolában érnek össze. Ott egy kicsinek látszó emberi alak bontakozik ki előttem, karjával felém int, tudom, búcsúzik… Vagy én búcsúzom? Ahogy ott állok, észre veszem, hogy nem csak szívem nehéz, hanem öltözékem is. Tudom, hogy harcba indulok épp, kötelességem kell teljesítenem. Utoljára látom… Újra elöntik arcom a könnyek, szívem összeszorul.    Még megérinteném, e vágynak fájdalma elemi erővel önti el testem minden sejtjét…

  – Rosszul van? – e néhány hangfoszlány hirtelen kettéhasítja a képet és szemhéjam erővel pattan fel. Mivel megszólalni nem tudok, intek, hogy jól vagyok… Az érdeklődő magamra hagy és ebben a pillanatban világossá válik előttem minden. A még megérinteni vágya az imént beteljesedett… A szeretet időtlen, határtalan… Az érintésben kapcsolódhattunk újra, mely felidézte az érzést. Megértettem hirtelen, miért volt fontos annyira az életemben a kezek érintése… Minden kézfogásnál egy szorító érzés kerített hatalmába, hiába zavart, sosem szűnt meg… Visszajött, hogy elsimítsa ezt az érzést és békét adjon… Sejtem ki Ő! Felvett egy olyan alakot, mely a vágyakozás emlékében élt… Szemem rányílt a valóságra, a szerepek mögötti igazságra.

    A kapcsolódásaink, érzéseink, még ha megmagyarázhatatlanok is, erednek valahonnan, messziről. Jeleznek, tanítanak, gyógyítanak. Még akkor is, ha nem emlékezünk, csak hagyjuk áramolni azt, ami van …