Hagyni, megengedni… Belesimulni a Térbe, az éppen futó eseménybe, az Élet eme pillanatába. Korunk emberének mindez nehezen megy. A ragaszkodás az elképzelthez, hozhat rugalmasságot és merevséget is… A különbség abban van, hogy hol húzzuk meg a határt, hogy mit gondolunk az adott pillanatról.

Talán, ha nem gondolkoznánk róla, ha nem minősítenénk… Hiszen az van ami van, az előzményekből született, melyet Mi hoztunk létre. Azon a minősítés már alig változtat. A jelen pillanat lehetőségéből azonban, a Mindenség árad! Az itt és most megengedése és megélése boldog Létezést biztosíthat.

A mai kor emberének újra érdemes megtanulni és visszaemelni a mindennapokba azt, hogy sokszor a lényeges dolgok a szünetben történnek… Amikor csak úgy vagyunk a Létben és élvezzük azt. Ehhez nem kell semmi, de Mi magunk, nem hiányozhatunk! A pillanat folyamatában lenni csakis úgy tudunk, ha hagyjuk, hogy legyen. Nincs akarás, vágy arra, hogy valami más legyen, mint ami van. Az elfogadásban ugyanúgy benne van a megbékélés, mint az új látás, másik út választása. Egyszerűen csak elfogadjuk, hogy az előzmények ide vezettek és ezt meghagyjuk kiindulópontnak. Ekkor az ellenszegülésünk megszűnik és együttműködünk, a jelenhez fűzött ellenérzés feszültsége elillan.

Ekkor válhat megengedéssé az ami van és hathat Ránk jótékonyan. Bízva az Élet nagyszerűségében, abban, hogy áramlatai értünk szelik át időszakainkat és megtanít újra csak lenni… Jelen lenni abban a pillanatban, ami mindig értünk és általunk árasztja a Mindenség dallamát…